Csáki-Maronyák József élete

Csáki-Maronyák József 1910. március 11-én született Orosházán a Kistemplom utcában. Apja Maronyák József kéményseprő mester, Maronyák Gyula kéményseprő mester 13 gyermeke közül a hetedik. Anyja Csáki Julianna, aradi órásmester lánya volt, aki egyéves korában elveszítette édesapját. Csáki-Maronyák József 1922-ig Orosházán tanult – és mivel akkor itt még nem volt gimnázium -, tanulmányait Szegeden a Baross Gábor reáliskolában folytatta. Hídépítő mérnöknek készült, a fővárosi Műegyetemen akart tanulni. Gimnáziumi évei alatt sokat járt a Szegedi Múzeumba, amelynek képgyűjteménye nagy hatással volt rá. Akkoriban már sokat rajzolt és festett is – természetesen autodidakta módon. Gimnáziumi rajztanára felfigyelt rá; látva tehetségét és igyekezetét, ingyen tanította őt. Végzős gimnazista korában országos rajzversenyen László Gyula – a későbbi jeles régész – és Macskássy János – a későbbi neves grafikusművész – mögött harmadik lett.
Érettségi után szüleinek tett ígéretét betartva beiratkozott a Műegyetemre, ahová egy évig járt. Addigra rájött, hogy a mérnökség nem az ő világa. A következő évben tanévkezdet után rajzaival és Galbács J. kéményseprő portréjával apja kíséretében beállított a Képzőművészeti Főiskola híres tanárához, Rudnay Gyulához. Rudnay látva a rajzokat azonnal felvette növendékei közé. Társai között ott volt a már említett László Gyula is. Így 1929-1934 között Rudnay tanítványaként keményen dolgozott és öt év alatt művészi és középiskolai tanári oklevelet szerzett. Először nyilvánosan 1930-ban Budapesten szerepelt képe a Szinyei Fiatalok kiállításán, a Nemzeti Szalonban. Főiskolai évei alatt járt Bulgáriában, Döbrössy Lajos református lelkész misszionárius barátjával. Még főiskolásként jutott el a harmincas években Párizsba és Münchenbe is, ahol az európai festészet kiemelkedő gyűjteményeit csodálhatta. 1934 nyarán friss diplomásként két orosházi barátjával, Dr. Sós József orvossal és Dr. Ravasz György jogásszal kerékpáron elmentek Nápolyig és vissza. A 92 napos út nagy mély hatást gyakorolt rá. Az olasz múzeumok páratlan kincseit látva ébredt rá, hogy még sokat kell tanulnia.
A tanári állás abban az időben nem volt könnyen elérhető. Csáki-Maronyák Józsefnek sem sikerült azonnal… Szerencsére szülei anyagi támogatását élvezve két éven át otthon gyakorolhatott; a maga elé kitűzött cél érdekében tanulmányok sorát festette. Első igazi állását a Fővárosi Ipartanodában kapta, óraadó beteghelyettesítő tanérként. A délutáni iskolai órák lehetővé tették, hogy délelőtt zavartalanul festhessen. Az 1940-es években megkapta a Kultuszminisztérium Székelyföldi Ösztöndíját, így két nyarat Erdélyben tölthetett.
A második világháború, mint annyi kortársának, neki is éveket vett el életéből és alkotó tevékenységéből. Végül sok izgalom árán, komoly megpróbáltatásokkal és nagy szerencsével elkerülte a frontot és a fogságot is. 1945-ben szinte újra kezdte életét, és hatalmas energiával vetette bele magát az újjáépítés munkájába. Ekkor művészeti közéletünk egyik szervezője lett és a Művészeti Alap egyik alapítója is volt. 1951-ben rendezett nagy portrékiállítását – amelyben főleg kortárs művészek képmásait mutatta be -, 1952-ben Kossuth-díjjal ismerték el.
1945-től a Török Pál utcai Művészeti Gimnázium rajztanára, majd később igazgatója lett. 1949-1955 között az Iparművészeti Főiskola alakrajz tanára volt. 1955-től haláláig önálló festőként működött. 1954-ben vette feleségül Debrőcy Éva ruhatervezőt, aki kilenc éven át tanítványa volt. E szép házasság a korkülönbség és az előítéletek ellenére 48 éven át tartott, Csáki-Maronyák József 2002 januárjában bekövetkezett haláláig. Házasságukból két lány és hat unoka származott.
Egyes művei közgyűjteményekbe kerültek. Őrzi képét a szolnoki Damjanich János Múzeum, a pécsi Janus Pannonius Múzeum Modern Magyar Képtár, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum, a fővárosi Mezőgazdasági Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria és Petőfi Irodalmi Múzeum, de a torinói múzeum is.

Egyéni kiállítások:

1931 – Nemzeti Szalon, Budapest
1948 – Fővárosi Népművelési Központ [Somogyi Józseffel]
1951 – Fényes Adolf Terem, Budapest
1960 – Csók Galéria, Budapest
1963 – Galéria Bars, Róma
1967 – Képcsarnok, Békéscsaba
1968 – Aba Novák Terem, Szolnok
1969 – Művészeti és Sportház Galéria, Szombathely
1972 – Petőfi Művelődési Központ, Orosháza; Mednyánszky Terem, Budapest
1973 – Művelődési Központ, Békéscsaba
1974 – Báthori Múzeum, Nyírbátor
1976 – Rudnay Terem, Eger; Medgyessy Terem, Budapest
1980 – Csók Galéria, Budapest
1981 – Vaszary Terem, Kaposvár
1982 – Ferenczy Terem, Pécs
1984 – Derkovits Terem, Szombathely; Általános Művelődési Központ [Moldován Istvánnal és Szabó Vladimirrel], Kiskunhalas
1985 – Petőfi Művelődési Központ [Csáki-Maronyák Évával], Orosháza
1986 – Művelődési Központ, Kecel
1987 – Iskola Galéria, Budapest [Csáki-Maronyák Évával]
1989 – Csók Galéria, Budapest
1990 – Eger
1998 – Orosháza, Petőfi Művelődési Központ
1998 – Szt. György-templom [Mihály Gáborral és Somogyi Gáborral], Mezőhegyes

Csáki-Maronyák József művészete

Csáki-Maronyák József átélve és látva százada eseményeit, nem volt túl nagy véleménnyel kortársairól. – Elmebeteg az emberiség – mondogatta csüggedten, hallván az újabb és még értelmetlenebb erőszakos és háborús híreket. Ennek ellenére szeretett élni, élvezte életét, egész élete során gyönyörködött a természetben, amellyel haláláig nem tudott betelni. Életélvezete nem a birtoklásra, hanem a megértésre irányult. Ez tette őt realistává. A szó hagyományos értelmében realista festő volt. Realizmusa nem a formák akár elnagyolt, akár fotografikus visszaadását, hanem az élet megismerését, megértését és elfogadását jelentette. Érdeklődése és életszeretete logikusan vezette őt a portré- és a tájképfestészet irányába. Portréi jellemrajzok – amelyek nem is mindig voltak kedvezők az alanyokra nézve -, tájképei feltűnés nélkül adták vissza a természet lágy harmóniáját.
Művészetét munkaként fogta fel és úgy is tisztelte. Számára az anatómiai, a rajzi és a festészeti tudás alapkövetelmény volt – csupán technika – amelyből önmagában még nem következett az alkotás művészet mivolta. Szemében a művészi alkotáshoz az alkotó biztos mesterségbeni tudásra épülő embersége, emberismerete és tehetsége kellett. Éppen ezért tisztelte egész életén át a reneszánsz művészet nagy alkotóit. Fiatal korában hatott rá Paul Cezanne festészete is.
Élete során számtalan portrét festett – megbízásokat teljesítve, passzióból, de kényszerből is; barátok, ismerősök, megbízók mellett világi és egyházi közéleti személyiségek – például a SOTE rektorainak portréit – képeit alkotta. Horthy Miklós és Rákosi Mátyás képmásait egyaránt elkészítette. Rákosi portréja utóbb árnyékként vetődött életére. Bírálói feledik azt a tényt, hogy kényszerből alkotta, a vele együtt a pártközpontba behozott Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Pór Bertalan, Pátzay Pál és Konecsni György társaságában. Bár sokan állítják az ellenkezőjét, Kossuth-díját nem e képért kapra, hanem előző évi portrékiállításáért; erre figyelt fel Rákosi. Neki magának nem okozott gondot e kép alkotásának ténye, hiszen tudta jól, a világ nagy múzeumaiban a világ nagy gazembereinek képmásait őrzik – amelyet a világ nagy festői alkottak… Ez volt a dolguk.
Munkásságára hatott baráti köre. Életét körülvették művész-barátai. Évtizedes barátságaik a szellemi és művészi fejlődés és a folyamatos önellenőrzés lehetőségét biztosították. E szűk baráti körébe tartoztak egykori tanártársai, Béres Jenő (1912 – 1981), Dudás Jenő (1900 – 1991), Sárközy Zoltán (1910 – 1983), valamint Szabó Vladimír (1905 – 1991) is. Tágabb baráti körébe kora sok jeles művésze tartozott – Pátzay Pál, Buza Barna… -, köztük olyanok is – mint Csók István -, akikre élete során mindvégig tanáraként tekintett. A rokoni szálak mellett életre szóló barátság fűzte Dr. Fehér Dezsőhöz és feleségéhez, néhai Dr. Ravasz Magdolnához.
Műveltségét származása határozta meg. Főiskolás korában a Hársfa utcai Református Diákotthon pezsgő szellemi élete hatott rá. E környezetben természetes volt, hogy fiatalon Szabó Dezső írásait olvasta. Népi – alföldi paraszti – élet iránti érdeklődését egész életében megőrizte. Ismerte Sinka költeményeit, Kiss Lajos néprajzi műveit – de ismerte Illyés Gyula szinte minden írását.
Élet során mindvégig kötődött Orosházához. Számára Firenze, Róma, vagy bármely művészetben gazdag olasz, francia város mellett Orosháza volt a világ közepe. A hetvenes években Padova főterén az Orosházáról elszármazott barátja és osztálytársa, Camporese Antal mély átéléssel azt mondta feleségének, hogy „de nagyságos asszonyom, olyan hely, mint Orosháza, nincs még egy a világon…” – és ezt mindketten komolyan is gondolták. Természetesen mindenki hű marad gyermekkora világához, helyszínéhez, emlékeihez, de festőművészt már az alföldi táj, a tágas síkság fényei, motívumai, a Tisza, Mártély… fogták meg egy életre – és az emberek.
Orosháza mellett Tihanyhoz is ragaszkodott. 1933 óta üdült e félszigeten, 1947-től nyarait rendszeresen itt töltötte. Halásztelepi nyaralója második otthona lett. Ide – akárcsak édesapját – a horgászat is vonzotta. A nyugalom – amely akkor még létezett ott -, a víz és a felhők játéka, a pára, a tavasz és ősz színei ihlették balatoni tájképeit.