.: Magamról...

A XII. kerületi polgárok lapja, a HEGYVIDÉK 2008-ban mutatta be a kerület szülöttét és családját:

Az ember betoppan egy kerületi galéria képkiállítására, beszédbe elegyedik az alkotóművésszel, és kiderül, évek óta utcai szomszédok, sőt, látásból ismerik is egymást. Mégis, az igazi meglepetés hátravan. A hegyvidéken forgolódva a krónikás már hallott a Kossuth-díjas festőművészről, az országos hírű alpinistáról, a többszörös vitorlázóbajnok tinédzserről, a biatlonbajnokról, a jó nevű ipari alpinistáról és természetesen magáról a festőről is – ám hogy ők egyetlen családi ház sarjai, azt nem gondolta volna! Ezúttal azonban „csak” utóbbiról, Csáki-Maronyák Éváról lesz szó.

A kiállításokon és a lakásban látott képek uralkodó színei, a kék, a sárga és a zöld azonnal elárulják a festőnő alkotóéletét ösztönző elemeket: a vizet, a napfényt és az erdős tájat. Egyetlen szóval foglalja össze mindhármat:

– Tihany! A család nyári fészke. Habár a fővárosi Hegyvidéken, a XII. kerületben születtem, és az első pillanatoktól kezdve ugyanabban a házban élek, alig merem bevallani: soha nem töltöttem a nyarat Budapesten. Egyszer jöttem fel szeptemberben a fővárosba, akkor is csak azért, mert születendőben volt a kisfiam. A festmények nagy része a népszerű félsziget környezetében fogant és készült.

Fölöttébb egyéni módon. Éva szenvedélye a kerékpározás. Tihanyban és a Káli-medence számos apróbb és nagyobb útján a napi akár harminc kilométeres kerekezés közben a művész fejében „legalább ötven alkotás rögződik” a felbukkanó tájról, állatokról, az ellesett emberi pillanatokról. Mire hazatér, négy-öt „már keretben él”, azaz a vázlatfüzetbe kerül. Először emlékezetből, később a helyszínen, grafittal és digitális fényképezőgéppel, „hogy hazavigyem a részleteket is”.

– Az első változat után sokszor hetekig rá sem nézek a festményre. Előfordul, hogy – hazajőve Budára – itthon érzem először, képes vagyok folytatni a művet. Olykor több képen dolgozom egyszerre. Ilyenkor néhány nap alatt befejezem őket.

Csáki-Maronyák Éva impresszionista ízű akvarelljei és olajmunkái különös tehetségről tanúskodnak. Nemcsak a tájképek, de a csendéletek is mozgásban vannak! Ellentmondásos következtetés? Lehet. Mégis, a tihanyi kettőstorony, a Belső-tó víztükre, a Káli-medence pincesorai, a megpillantott vályogház a falának támasztott szekérkerékkel – elsuhanóban tűnnek fel a vásznakon, rajzpapírokon. Ez a fajta benyomás-szemlélet adja vissza az élethű élményt. Itt főleg a vitorlázás ihlette képekre gondolok. Aki valaha ült versenyhajóban, viharos körülmények között, újraéli a pillanatot, amikor a kövér vitorlákkal száguldó hajó orra átvág a hullámtarajon, s fejjel zuhan a hullámvölgybe. Csáki-Maronyák Éva képei láttán az ember az arcán érzi a Balaton hideg permetét.

A háttérbeszélgetés egy nepáli teherhordó kislányt ábrázoló kép előtt indul. A figura mongol metszésű arcán fürkésző kifejezés ül, mellyel a váratlanul megjelent idegent mustrálja. Miképpen került a festőnő Nepálba? A kibontakozó élettörténet éppen olyan színes, mint a kiállításon szereplő képek.

A nemrég elhunyt édesapa, az orosházi születésű Csáki-Maronyák József Kossuth-díjas festőművész jól ismert figura volt magyar képzőművészeti körökben, a művészetet becsülő nagyközönség szemében. Éva lánya a Csekovszky Árpád és Schrammel Imre páros által vezetett Iparművészeti Főiskolán végzett, kerámia szakon. A szülői ház alagsorában virágzó kerámia-kisüzemet létesített. A rendszerváltás okozta gazdasági felfordulás azonban lehúzatta vele a rolókat. Ekkor döntött úgy, a három gyermek mellett már megengedheti magának, hogy addig ki nem élt szenvedélyének, a festészetnek hódoljon.

A kerámiaműhely kis lakássá változott legidősebb fia javára, és a késő ősztől kora nyárig működő festőműterem a kertre néző verandára került.

Nepál? – kérdezem. A válaszból kiderül, Éva személyében azzal az alpinistával állok szemben, aki a nyolcvanas évek közepén tagja volt mindkét női párosnak, amely magyarként elsőnek mászta meg a kaukázusi Elbrusz közel hatezer méteres nyugati és keleti csúcsait. A közhiedelemmel ellentétben földrajzilag az Elbrusz-vonulat adja Európa legmagasabb hegyeit.

1985-ben a Pamírba készült, a Lenin-csúcs megmászására. Arról álmodozott, hogy megdönti a magyar női rekordot, és elsőként lépi át a 7000 méteres magasságot. A tervet családi tragédia hiúsította meg. Férje, Csanádi Sándor, az Első Magyar Himalája Expedíció technikai vezetője a Himalcsuli 7893 méteres csúcsának megmászása közben életét vesztette. Mindössze öt éve voltak házasok. Sándor „a főiskola bagószagú, fülledt műhelyeiből” szabadította ki párját.

Először a börzsönyi Nagyhideg-hegyet mászták meg együtt, s ereszkedtek alá sítalpakon, a nászútjuk már a Mount Blanc „meghódításával” végződött. A Videoton villamos mérnöke a magyar alpinisták közszeretetnek örvendő, karizmatikus tagja volt. A fiatal, kisfát egyedül nevelő özvegyet a hegymászóközösség karolta fel. A fehérvári egyesület tagja, az ismert vízügyi mérnök, ipari alpinista és csapatépítő specialista, Gond Ferenc feleségül kérte.

A frigyből további két fiúgyermek született. A kibővült család, amint tehette, a Tátrába indult hegyet mászni és síelni. Éva kitanulta a síalpinizmus alapjait, és nemsokára szervezett csoportokat vezetett a hegység nyergeire. A résztvevők fókabőrt kötöztek a lécek aljára felfelé menet, a tetőn levették azokat, majd lesiklottak a völgybe, az érintetlen, szűz havon.

– A hegymászás ellenpólusa a civilizált valóságának – mondja Csáki-Maronyák Éva –, aki nem teszi meg a saját lábán az utat, azt senki sem viszi fel. Első férje emlékére 1999-ben zarándokutat tett a Himalájába, és körbejárta az Annapurna 8091 méteres csúcsát a Thorung La 5400m es hágóján keresztül.

A nagypapától örökölt rusztikus családi nyaraló a hajdani tihanyi halászkikötővel szemben búvik meg, a fák között. Napjainkban az öreg mólókövek mentén vitorlásklub működik. A család minden tagja megszállottja a víznek, a szélnek. – Kislánykoromban naponta csak egyszer mártóztam a vízbe – emlékezik Éva – de akkor reggeltől estig.

Az évente megrendezett öbölátúszó versenyeken általában az első három között végez. A kertben nyolc szörfdeszka várja az erős szeleket, „a szörfözés akkor az igazi, ha az ember erős szélben, a hullámok tajtékán lovagol”, vallja a család.

A legkisebbik fiú, Gergő a kadet vitorlástípus magyar bajnoka, a 420-as hajóosztály ranglistavezetője volt. Jelenleg a 470-es olimpiai hajóosztályban versenyez. Bátyja – a mérnökhallgató Balázs – aki a biatlon, sífutás és sítájfutás sportágak magyar bajnoka – szerepelt már világkupán és világbajnokságon is. A szobáikban „kiállított” trófeák számát még megbecsülni sem lehet. Az első házasságból született Zoltán, aki a tájfutásban jeleskedett, az ELTE földrajz szakán, valamint műszaki menedzser képzésben szerzett diplomát.

Csoda, hogy effajta mozgalmas családi háttérrel Csáki-Maronyák Éva ecsetje alól kikerülő alkotások is önálló életet élnek? – A festmény akkor lesz jó, ha lendületből készül. A hezitálás megtöri a mozgást, a kompozíció szétesik. Senki sem akar ilyen képet nézegetni évekig a falán.

Művészi terveivel kapcsolatban a festőnő Van Goghot idézi: – A legfőbb vágyam, hogy megtanuljak oly hibásan festeni, a valóságnak olyan átalakításával, módosításával, hogy hazugság legyen belőle, amely azonban igazabb a szó szerinti valóságnál…